:)

Sziasztok! Aki tud mindenképp nézzen fel erre a blogra... ;) : http://www.versekazejszakabol.blogspot.com/

Versíró pályázat!

Sziasztok! Egy újabb pályázattal jelentkezem melyen, vers írásra van lehetőség.

A témája a következők lehetnek:  szerelem, csalódás, vágy, hiány

A beküldési határidő: 2011. november 6.

A küldés helye: t.yvi@citromail.hu

Sok szerencsét, puszi: Ivett! :)

Hirdetés

Sziasztok! Mindenkinek szeretnék ajánlani, egy szép, és élményekben dúsgazdag blogot a http://penelopeblack.blogspot.com/ -ot. Kérek mindekit, aki csak tud nézzen fel ide!
Jó olvasást!

Eredményhirdetés

Sziasztok! Kicsit késve de megérkeztek az eredmények, úgy gondolom muszáj elmondanom,hogy a döntés valóban nagyon nehéz volt, mivel mind a két mű hasonlított egymásra... Na de nem is húznám tovább az időt az eredmények itt vannak.

 


         Szívből gratulálok mind a két versenyzőnek!

Cylise novellája

Amanda

Itt ölelem… Békésen szuszog… A függönyön át beszűrődő reggeli, lágy napfény tökéletes megvilágítást adott angyali orcájának. Méz szőke haját aranyosan csillogtatta. Hófehér bársonybőre alatt a gyér fényben is jól láthatók voltak lila erecskéi. Halványrózsaszín, selyemtapintású ajkacskái meg-megremegtek.

Felsóhajtottam.

Érte adtam föl mindent: családot, barátot és egy bimbódzni kezdő románcot. Érte, gyönyörű, méregzöld szemeiért, összetört szívéért… Mármint nem tudom, hogy két évvel ezelőtti szakításunk megviselte-e… De most visszajött, és csak ez a fontos. Hozott magával ragasztót is, hogy összerakja szívem puzzle-ját.

Boldog… Tudom, hogy boldog… Mosolyog…

„Amandának is csodálatos mosolya volt. Emlékszel?” – kaptam a gondolatot agyam legmélyebb, legkisebb zugából, egy képpel kísérve: „Barna hajú, kék szemű, nap barnította bőrű, 24 év körüli lány, fölfelé ívelő, vérvörös ajkakkal.”

Nyeltem egyet. Kateline megérezhette, mert megrebbentek szempillái és felém fordult. Vékony szemhéjai még mindig takarták smaragdzöld csillogású tekintetét. Hál’ Isten, nem ébresztettem fel.

Nem tudtam megállni, lágy csókot leheltem mézédes ajkaira. Mosolya kiszélesedett.

Viszont mikor ajkaink újra összeértek, újabb képet kaptam a tudatalattimtól, érzésekkel, illatokkal, hangokkal fűszerezve:

„ – Kérlek, ne hagyj itt! Te vagy nekem az egyetlen fontos személy! Te vagy a bátyám, a legeslegjobb barátom és a… a… - Dadogta, majd elakadt, lesütötte a szemeit. Szakadt a szívem.

Az ágyra hajítottam az inget, amit hajtogattam, és odaléptem hozzá. Átöleltem. tényleg olyan, mintha testvérek lennénk. Leszámítva azt a múltkorit… Az ember részegen hajlamos olyanokat tenni, amilyeneket józanon többször is meggondolna… Ő a „kishúgom”… Már két éve csak Ő van nekem. Befogadott, mikor más nem… Ráadásul ahelyett, hogy hívta volna a rendőröket. És én most csak úgy itt hagyom…

Zokogva borult a nyakamba, majd rám emelte égszínkék tekintetét. Beleakaszkodott fahéjszín hajamba, kinyújtotta hattyúnyakát, és… A számra tapadt… Akaratlanul is viszonoztam a sürgető ajkacskák heves csókját. Még erősebben öleltük egymást. Összeforrtunk. Azt kívántuk, bárcsak örökre tartana ez a pillanat. Biztosra tudtam: Mindketten ezt akartuk.

-          A gyermekem apja… - sóhajtotta, mikor zihálva keblemre borult. Hajába temettem az arcom. Csak lassan esett le, mit is mondott. Ekkor el is toltam magamtól.

Nem. Nem is toltam. Löktem…

Hátraesett…

Én… A… Gyermeke… Apja…

-          Hazudsz! – ordítottam rá. Biztos hazudik. Nem. Ilyen nincs. Megbeszéltük, hogy elfelejtjük. Hogy annak semmi jelentősége nem volt. Az alkohol rovására írtuk. – Csak azért mondod, hogy itt maradjak! De nem fogok! Én nem szeretlek! Őt akarom! Vele akarok lenni, és nem veled!

Fölhúzta térdeit, átkulcsolta karjaival, arcát elrejtette. Teste zokogástól reszketett. Egyenetlenül kapkodta a levegőt. Valami felé húzott. Meg akartam vigasztalni. Azt akartam suttogni a fülébe, hogy nem gondoltam komolyan. Hogy bocsásson meg nekem. Hogy… Itt maradok vele…

De nem tettem. Behajigáltam a cuccaimat a bőröndömbe, és elmentem. Elhagytam. Cserbenhagytam.”

Szörnyeteg vagyok… Érzéketlen szörnyeteg.

Kateline lassan fölnyitotta szemeit. Elolvadtam élénkzöld íriszétől. Ásított, majd rám mosolygott.

-          Jó reggelt, Will… Hogy aludtál, Szerelmem?

-          Jól – hazudtam. Vagyis nem. Az az egy órácska tényleg kellemes volt...

-          Mi bánt? – kérdezte, és óvatosan felkönyökölt, hogy arcunk egy vonalban legyen. Mélyen a szemembe meredt.

-          Semmi… - hazudtam újra. átlátott rajtam. Láttam a szemében: nem hisz nekem.

-          Hiányzik, ugye? – suttogta.

-          Most Ő egyedül ébred… - motyogtam lesütött szemekkel.

-          Még mindig nem megy nekem az időzítés… - simította kezét az arcomra. – Rosszkor mentem el; rosszkor jöttem vissza…

-          Örülök, hogy visszajöttél… Mindennap gondoltam rád… Hogy mi lett volna, ha aznap este nem engedlek el… Ha aznap… De az már régen volt…

-          Olyan buta voltam… Gyerekes… És most is az vagyok… El kellett volna mennem, mikor Am… Ő nyitott ajtót… Kérlek, bocsáss meg! Menj nyugodtan vissza hozzá! – még mindig mélyen egymás szemébe merültünk, de a keze már az enyémen pihent.

-          Mindkettőtöket ugyanúgy szeretem… Mind a ketten ugyanúgy fontosak vagytok számomra… Mindkettőtök ugyanolyan gyönyörű… Ez olyan nehéz!!! – fakadtam ki, és hátra dobtam magam. Fölém hajolt, hogy továbbra is tarthassuk a szemkontaktust.

-          Akkor miért pont engem választottál? Nem, mintha nem örülnék neki… De olyan mélabús vagy… És ez beárnyékolja az én boldogságomat is…

-          Ha Vele maradtam volna, érted szomorkodnék… Hogy majdnem visszaszereztelek…

-          Ez a Te döntésed! Bármi is lesz, én elfogadom… Mert szeretlek… - túrt hajamba.

-          Ez a döntés nem lesz. Ez már van. És én Veled vagyok… - kaptam ajka után, de elhúzódott. Fölsóhajtottam.

-          Hallottam, ahogy azt kiabálod, hazudik… Miben hazudott? – zöld szemei kíváncsian megcsillantak.

-          Nem biztos… Remélem hazudott… Úgy egy hónapja… Bulizni voltunk… Berúgtunk és… Lefeküdtünk… Azt mondta… Terhes lett… Tőlem… - a végére hangom elhalt.

-          És te képes voltál ott hagyni?! – háborodott fel.

Nem válaszoltam, de nem is várta.

-          Szégyen… Az Apja vagy a gyermekek! És Te képes voltál elhagyni!  Legszívesebben újra elmennék! Szereted, nem? Ugyanúgy, mint engem. Miért nem maradtál Vele?

-          Nem tudom… - suttogtam lesütött szemekkel.

-          Vissza kéne menned hozzá.

-          Olyan ciki lenne…

-          MI?! Most mélyen csalódtam benned – kiabálta, pedig arcunk csak néhány centiméterre volt egymástól.

-          Nem fogadna vissza… - kerestem kifogásokat.

-          Betörtél hozzá, elfoglaltad a házát, Ő meg ahelyett, hogy hívta volna a zsarukat, befogadott lakótársnak, ráadásul megosztotta Veled azt az egy szobát, holott nem voltál több egy vadidegen pasasnál. Nem kellett volna megbíznia benned, de Ő megtette. Így hálálod meg neki?

-          Igazad van… De nem akarlak elhagyni…

-          Lehetünk barátok. És most menj, és hódítsd vissza! Szaladj! – elmosolyodott, arcon puszilt, és arrébb kúszott.

Fölálltam, és a kipakolt cuccaimhoz léptem.

-          Hagyd, majd én megcsinálom! Menj ár, szerezd vissza! – vigyorgott.

Haboztam, elköszöntem, és rohantam Amanda lakásához. Zihálva csöngettem be.

-          Hagyj békén! Menj vissza Kateline-hez! Őt szereted, nem? – hallottam hangján, hogy zokog.

-          Bocsánatért esedezni jöttem… Akár térden állva is könyörgök érte, ha akarod! De ezt jobb lenne megbeszélni egy-egy csésze tea mellett? – visszaidéztem a teázás közbeni meghitt beszélgetéseket.

Lassan kinyílt az ajtó, és Ő állt mögötte. Kék szemei kivörösödtek, könnyek ültek benne. Megszakadt érte a szívem.

-          Amanda, én… - kezdtem volna, de a nyakamba borult.  Szorosan átölelt, csodaszép arcát kulcscsontomhoz rejtette. Sután köré fontam karjaim.

-          Cssst… - suttogta. – Tényleg visszajöttél, vagy csak álmodom? Pszt… Ne válaszolj! – mély levegőt vett az orrán keresztül. – Az a lényeg, hogy itt vagy. Nem érdekel, miért. Csak az, hogy újra átölelsz… - újabb mély levegő. – Jó illatod van… Bár mindig is így volt… Mindig is szerettem az illatod… Semmihez sem fogható… - és felsóhajtott. Lélegzete csiklandozott. Mint amikor… Az történt, amire, ha lenne eszem, sose akarnék gondolni… Ha csak barátként, testvérként szeretném, és nem úgy, mint ahogy. Életem szerelmeként.

-          Most biztos bolondnak gondolsz… Pedig csak hiányoztál…

-          Nem gondollak bolondnak… Te is hiányoztál nekem… Rá kellett ébrednem, hogy szeretlek… - csókoltam selymes, barna hajába.

-          Lehetne úgy, mint eddig… De, ha akarod, alhatok a nappaliban… - húzódott el, és a cipőmet fixírozta, teljes zavarban.

-          Nincs is nappalid… - érintettem mutatóujjammal az orra hegyét.

-          Akkor a kanapén… - motyogta.

-          A szőnyegre gondolsz? – kérdeztem. Hallgatását beleegyezésnek vettem. – Olyan kis buta vagy…

-          Tudom… - sóhajtotta, majd kis szünet után témát váltott. – De ez lehet, hogy megbeszélhetnénk bent a konyhában.

-          Persze… - mosolyogtam rá, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ölembe kaptam, és berohantam Vele a lakásba. A lakásunkba. Ajkaimat az övéire tapasztottam, mielőtt nemtetszését tudta volna nyilvánítani. Berúgtam magunk mögött az ajtót, Szerelmemet az ágyunkra tettem, köré támaszkodtam, és csókoltam. Lángoltunk. Bőrünk perzselt. Illata… Az illata… Ahhhh… Szó nincs rá… Rózsaszínben játszott még a szemhéjam belseje is. Szívem úgy vert, mint a marokba fogott kismadár, gyorsabban, mint eddigi életemben bármikor. Amanda levegő után kapott, majd újra hozzám tapadt. Kezeivel, melyeket szorosan az ágyhoz szegeztem, át akart ölelni.

-          Will… - zihálta, mikor elhúzódtam tőle egy kicsit. – Nem kell ezt tenned, ha nem szeretnéd--- Nem kell velem maradnod szánalomból…

-          Ugyan már, Kedvesem! Szeretlek! Nagyon! – simogattam meg angyali orcáját. Bőre perzselt ujjbegyeimet.

Elmosolyodott, elpirult. Elengedtem a másik kezét is, ő pedig szorosan magához ölelt. Úgy gondoltam, itt az ideje megkérdeznem:

-          Amanda… - haboztam. Lehet, hogy mégsem akarom tudni…

-          Igen? – lehelte, és még erősebben szorított. Abban a pillanatban úgy éreztem, bármi is lesz, ez a kapcsolat örökké fog tartani. Furcsa, hogy az ember mennyire küzd az érzései ellen, mikor a szíve csak jót akar…

-          Amit tegnap mondtál… Komolyan gondoltad? Mármint tényleg…?

-          Igen… - sütötte le a szemeit. – Felelőtlen csitriként viselkedtem… Bár, nem mintha nagyon sajnálnám… Hiszen a Te véred… A Mi vérünk… - tette jobb kezét a szívemre. – És azt az éjszakát sem adnám semmi pénzért… - jelent meg halvány, huncut mosoly meggypiros ajkain, aminek köszönhetően elviselhetetlen vágy tört rám. Szerencsére le tudtam győzni, vagy legalábbis sikerült lepleznem.

-          Én se… - biztosítottam róla és szájon pusziltam. Elmerültem mélykék szemeiben, és többé nem is értettem, hogy tudtam engedni egy zöld tekintet csábításának.

Facebook

Sziasztok! Aki szeretne mostantól Facebookon itt bejelölhet: http://www.facebook.com/profile.php?id=100002576777029&sk=wall

Viki Novellája

VÁGYAKOZÁS

A börtön falai nyirkosak voltak. A fülledt meleg kínzott, az izzadság patakban csorgott végig a mellkasomon.

Nekitámaszkodtam a falnak és behunytam a szemeimet Estefelé mindig ő járt az eszemben. Arra gondoltam, vajon mit csinálhat most nélkülem. Láttam magam előtt vállig érő gesztenyebarna haját, mandulavágású szemeit, csábítóan telt ajkait.

Már egy éve annak, hogy bent vagyok. És még sok hosszú évet kell lehúznom elzárva a külvilágtól. Meggondolatlanul cselekedtem; azt hittem, hogy egy bankrablás nekem nem okozhat gondot. Elvakított a tudata annak, hogy ezzel az egyetlen fogással életünk teljesen megváltozhat. A feleségem persze semmiről sem tudott, ha elmondtam volna neki, amit tervezek, vissza akart volna tartani. Érte tettem és egy szebb jövőért. Kockáztattam, és csúnyán belebuktam, most pedig viselnem kell tetteim következményeit.

A büntetés kemény. Elvették tőlem azt, ami a legfontosabb számomra: a feleségemet és a szabadságomat.

A hiánya egyszerűen megőrjít. Bár tudom, hogy szeret, és hogy kitart mellettem annak ellenére, hogy cserbenhagytam, mégis úgy érzem, hogy szabad préda lett. Rettenetesen félek attól, hogy egyszer csak jön valaki, aki elcsábítja tőlem, és többé már nem látom a szerelmet csillogni szemeiben.

Bármi baja eshet, és én nem tudom megvédeni. Azt hiszem ez a legszörnyűbb érzés, amit egy férfi érezhet.

A börtönben egyszerű hierarchikus rend működött. Aki a legjobban tudott verekedni, az volt a nyerő. Véres küzdelmek árán sikerült a sarokba szorítanom még a legszívósabb fenegyereket is. Kivívtam magamnak a börtönvilág tiszteletet. Cellatársam, Franky és köztem pedig mély barátság szövődött. Maddie látogatásain kívül ő volt az, aki még valamennyire tartotta bennem a lelket.

Levetettem magamról átnedvesedett trikómat és félmeztelenül lefeküdtem az ágyra. Bágyadtan néztem az ablakrácsain beszűrődő éjszakai fényeket….

Elérkezett a várva várt pillanat. Frissen borotválkozva, személyes tárgyaimmal a kezemben átléptem a börtön vaskapuját. Szabad voltam. A boldogság könnyeit éreztem arcomon. Maddie sírva rohant felém egy vakítóan fehér ruhában, törékenyen és gyönyörűen. Szinte semmit sem változott az évek múlásával. Végre a karjaimban tarthattam. Csókja ugyanolyan vágyakozó és forró volt, mint azelőtt. Ajkunk összeforrt, és a szerelem vad lángjai perzselték testem minden porcikáját. Megérintettem sima bőrét és beletúrtam selymesen hűs hajába.

Riadtan ébredtem. Az álomkép hirtelen szertefoszlott, kegyetlenül szakítva fel az amúgy is fájó sebeket szívemben. Kongó üresség és rideg falak vettek újra körül. A könnyeim megeredtek és csak folytak le végig a nyakamon a kemény matracra. Hűvös magány mardosott és a véget nem érő vágyakozás a csókjai után….